Mint nyugdíjasvajdásnak, nekem is voltak már problémáim a kilépéssel, de gondolom ezzel mindnyájan így vagyunk.
Azon a napon is ez történt. Már nem volt több órám, és gyanútlanul orientálódtam a kapu felé, hogy haza térhessek a derűs napsütésben. A felügyelő tanár már lesben állva várt. Nem is akármilyen tanár, hanem olyan, akire még emlékszem diákkorából. Ugyanis ide járt a mi sulinkba. A diák azt hinné, hogy nem felejti el, honnan jött. Hát ő elfelejtette.
Először is eléggé ... hangnemben kérdőre vont, hogy mégis hova megyek. Én nyugodt lelkiismerettel közöltem, hogy haza, mivel nincs több órám. Ő pedig nem hitte el. Ugye feltételezhetjük minden diákról, hogy hazudozik a tanároknak, csak hogy kilóghasson. Megalázó körülmények között meg kellett mondanom neki az osztályomat, majd a nevemet. Meg kellett várnom, hogy röpke 10 perc alatt ellenőrizze adataimat. Mikor kiderült, hogy valóban nincs több órám, hanyag hangon odavetette nekem: - Szerencséd van! És utamra bocsájtott ezzel.
Nos, ez esetet nem minősítem, csupán egy költői kérdést teszek fel: a tisztelet csak a tanárnak jár? Vagy még egy költői kérdés: a tisztelet nem valami kölcsönösségen alapuló dolog?
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.